1948. június 30-án a New York-i Bell Labs egy olyan sajtótájékoztatót tartott, amely – bár talán akkor még nem volt mindenki számára nyilvánvaló – örökre megváltoztatta a technológia világát. Ezen a napon mutatták be nyilvánosan az első működő pontérintkezéses tranzisztort (point-contact transistor), ezzel hivatalosan is kezdetét vette az átmenet a vákuumcsövektől a tranzisztorok felé.

Az első tranzisztor megalkotásának célja nem a számítástechnika forradalmasítása volt – legalábbis eredetileg nem. A Bell Labs mérnökei, köztük John Bardeen, Walter Brattain és William Shockley, a telefonhálózatok működését akarták megbízhatóbbá és hatékonyabbá tenni.

A tranzisztor előtt a vákuumcsövek uralták az elektronikai ipart. Ezek az eszközök nagyok, drágák és megbízhatatlanok voltak, emellett hatalmas hőt termeltek, ami korlátozta használhatóságukat. Az első számítógépek, mint például az ENIAC, vákuumcsöveket használtak, amelyek rengeteg energiát fogyasztottak, és gyakran meghibásodtak. A tranzisztorok azonban rendkívül kicsik, megbízhatóak, tartósak és sokkal kevesebb energiát fogyasztanak. Ez a tulajdonságuk lehetővé tette, hogy az elektronikai eszközök mérete radikálisan csökkenjen, és az addig elképzelhetetlen teljesítményű, hordozható eszközök jelenhessenek meg. A tranzisztor feltalálásával megalapozták a mikroelektronika fejlődését, és egyúttal az integrált áramkörök (IC-k) létrejöttét, amelyek alapvető elemei a modern számítógépeknek, mobiltelefonoknak és egyéb digitális eszközöknek.

Az első tranzisztorok germánium alapúak voltak, de később a szilícium vált a fő anyaggá, mivel sokkal megbízhatóbb és könnyebben feldolgozható volt. A szilícium alapú tranzisztorok alapvető építőkövei lettek a modern félvezetőiparnak, amely ma is meghatározó technológiai ág. A tranzisztorok fejlődése és miniatürizálása hozta létre a mikroprocesszorokat, amelyeken ma a világ összes számítógépe és elektronikai eszköze alapul.

A tranzisztor azonban hamar túlnőtt ezen az eredeti célon.

Miért volt ez forradalmi?

A vákuumcsövekhez képest a tranzisztor:

• sokkal kisebb és kompaktabb volt,
• kevesebb energiát igényelt,
• kevesebb hőt termelt,
• és megbízhatóbb működést biztosított hosszabb élettartammal.

Mindez azt jelentette, hogy az elektronikai eszközök végre valóban hordozhatóvá válhattak – ez a feltétele volt például a zsebtranszisztores rádiók, később pedig a személyi számítógépek és mobiltelefonok megjelenésének.

A tranzisztor nem csupán egy technológiai komponens – ez az elektronika DNS-e. Az 1950-es évek során gyors ütemben továbbfejlesztették, megjelentek a bipoláris tranzisztorok, majd a szilícium-alapú eszközök, amelyek már lehetővé tették az integrált áramkörök (IC-k) megalkotását. Ez vezetett el a mikroprocesszorok és a mikrochipek forradalmához, amely a modern világ technológiai alapját jelenti. A mai okostelefonoktól a mesterséges intelligenciáig, a videojáték-konzoloktól a műholdas rendszerekig minden olyan eszköz, amely elektromos áramkörökre támaszkodik, tranzisztorokat használ – gyakran milliárdos nagyságrendben egyetlen chipen belül.

Nobel-díjas áttörés

Nem véletlen, hogy a tranzisztor feltalálói – Bardeen, Brattain és Shockley – 1956-ban Nobel-díjat kaptak fizikai kategóriában. Ez nemcsak az ő munkájuk elismerése volt, hanem annak a korszaknak a kezdete, amelyben az elektronika minden más iparágat képes volt átalakítani.

A tranzisztor feltalálása 1948-ban nem csupán egy tudományos vagy mérnöki siker volt, hanem az információs társadalom előszobája. Enélkül nem létezne a számítógép, az internet, a globális kommunikáció, sem az űrutazás modern formája. A tranzisztor a modern világ rejtett alapeleme – egy apró kapcsoló, amely a digitális univerzum kapuit nyitotta meg.